Meddig tart a kapcsolatunk?

"Ki kell menni, ezt mondom mindig, ki kell lépni önmagunkból, szabadulni, sokáig szaladni és messzire látni, túl a horizonton, oda, ahol az ég kékje és a tenger azúrja összeér, és hiába keresed összeszűkült szemmel a vékony határ­ vonalat, nem találod a különbséget. Minden elmúlt szerelem előráncigál egy szívleckét a tarsolyából, és ha hagyod, akkor fájdalmak és kínkeservek során beleveri a fejedbe a lényeget, hogy csak úgy léphetsz maga­sabb osztályba, amikor már mindent tudsz. Akkor menj tovább, amikor eleget voltál egyedül. Mint ami­kor egy pihentető alvás után kitárod a zsalukat, jólesőt nyúj­tózol és hagyod, hogy újra belopódzón a napfény és arannyá színezze a félhomályt. Egy gyötrődéssel teli, átizzadt, átfor­golódott éj után kellemetlenül szúr a bántó reggeli fény, ne erőltesd hát a jókedvet, a pozitív szemléletet, az élettel teli energiát, amikor romjaidban heversz. Jogod van szomorúnak lenni. Jogod van egyedül lenni. Az egyedüllét, a párkapcsolat nélküliség ne legyen a mai ember skarlát betűje. Ne legyen stigma, ne érezze magát számkivetettnek és társadalmon kívülinek az, aki hosszabb időn át a saját társaságát élvezi. A párkapcsolat ne legyen terápia, önbizalmat izmosító tréning, ne szolgálja senkinek az érzelmi, anyagi és szexuális komfortérzetét. Ne dugdossuk, ne szégyelljük a szárnyaszegett szerelme­ket. A bukdácsoló párkapcsolatok, még az egyéjszakás kalan­dok is, amikor a ruháink után kutatunk a félhomályban és egy utolsó pillantást vetünk még az ágyban fekvő, lélegző idegen testre, mind megtanítanak valamire. Minden istenhozzáddal csiszolódik, acélosodik a személyiség, és megtanulunk egy leckét a toleranciáról, a kompromisszumkészségről, a konflik­tuskezelésről, a tűrőképességről, önmagunk határairól, a büsz­keségről és a hűségről.".