Pán

"Soha méltóbbnak még nem jutott ez a dicsőség" – ezt Thomas Mann mondta, amikor Knut Hamsun megkapta az irodalmi Nobel díjat 1920-ban. Nem tudhatta, hogy évekkel később a norvég írózseni rajongó híve lesz Hitlernek és a náci eszméknek. Nincs ellentmondásosabb szerző a világirodalomban, mint Hamsun, hiszen utolsó éveit megvetettségben és magányban élte le – más büntetést nem kapott – míg műveit a legnagyobbak közt emlegették és emlegetik most is. Isaac Bashevis Singer például "A modern irodalom atyjának” nevezte, és elragadtatással írt művéről Paul Auster és Jo Nesbo is. Regényeit az elmúlt évtizedekben hiányosan és kis példányszámban adták ki, a Pánt pedig sok-sok éve – sehogy. Pedig ez a regény az életmű egyik csúcsa. A fiatal Glahn hadnagy Észak-Norvégiába kerül, ezen a vad, elsöprő erejű tájon készíti feljegyzéseit. Álom és ébrenlét határán, a természet változásait tükrözve bomlik ki a szemünk előtt egy viharos szerelmi háromszög története. A civilizáció romlottsága áll a természeti szépséggel szemben, egy önfeláldozó, tiszta nő és egy rejtélyes, kiismerhetetlen fiatal lány kettőse forgatja fel Glahn hadnagy látszólag egyszerű életét. Legyőzheti-e a józan megfontolás és a tisztaság iránti vágy az elemi érzelmeket? Ellenállhat-e bárki a sors akaratának? Hamsun kisregénye nemcsak saját korához szól, a mai olvasó ugyanazokkal a dilemmákkal szembesül: civilizáció vagy természet, tisztaság vagy szenvedély?